Október 28-tól a téli időszámítás végéig az esti szentmisék 17.00 órakor kezdődnek.

Febr. 9-én megkezdődik az előkészítés első áldozásra és bérmálásra a plébánián (Dobozi u. 10.). Az első órákon még lehet csatlakozni.

Elsőáldozásra és bérmálkozásra jelentkező lapok letölthetők a " Nyomtatványok" menüpontban

Hétfőtől péntekig  8:30 órakor van szentmise a főszékesegyház Szent István vértanú kápolnájában.

Szombaton délután 17:00 órakor a Szentélyben tartjuk a szentmisét

vasárnap  8:30, 10:30 és 17:00 órakor kezdődnek a szentmisék.

                A 8.30 órai szentmisét a Szentélyben tartjuk, ezalatt a templom látogatható

                A 10.30 és 17.00 órai szentmisék a központi oltárnál - a templom ezalatt nem látogatható

Az elsőpénteki szentmisék 17.00 órakor kezdődnek

Kérem, észrevételeiket, javaslataikat és kifogásaikat is írják meg, hiszen akkor tudunk előbbre jutni, ha ismerjük a problémákat.

Évközi 21. vasárnap:

              (Iz 66,18-21 – Zsid 12,5-7,11-13 – Lk 13,22-30.)

Kit ismer meg az ítélő Krisztus?

     Elgondolkodtató Jézus kijelentése, hogy az ítéletkor nem elegendő arra hivatkozni, hogy „Veled ettünk, Téged hallgattunk!” – ettől még idegenek számára – nem ismeri meg őket. Akkor azok kerülnek az áldottak közé, akik ott döbbennek rá, hogy amikor a legkisebb jót is tették, mindazt Jézusnak tették. Mint ahogy a választott nép sem hivatkozhatott arra, hogy ősatyái népéhez tartoznak, úgy minket sem ment meg az, hogy tagjai vagyunk az egyháznak. Az ószövetségi olvasmány és Jézus szavai is arra vonatkoznak, hogy ha elbizakodottak vagyunk, akkor majd csodálkozhatunk, ha idegenek (pogányok) foglalják el helyünket Isten országában.

     Tehát nem elégedhetünk meg azzal, hogy hallgatjuk, olvassuk Isten igéjét, asztalánál esszük az Ő kenyerét. Egyedül az számit, amit tetteinkkel is bizonyítunk. 

Mária  mennybevétele:

              (Jel 11,19a.12.1-6 – 1Kor 15,20-27 – Lk 1,39-56.)

„Nagyboldogasszony”

     Máriát, Jézus Anyját „boldognak” nevezzük. Így köszönti a mai evangéliumban Erzsébet is, Keresztelő János édesanyja.

     Ha nemcsak megszokásból, a ránk hagyományozott jelzőt látjuk ebben, hanem komolyan is gondoljuk, akkor át kell értelmeznünk a „boldogságról” kialakult fogalmunkat.

     Mi azt tartjuk boldognak, aki biztos anyagi háttérrel, rendezett családi körülmények között, gondtalanul él, akit elkerülnek a betegségek, tragédiák. Ezzel szemben Mária élete a hamar elárvult szegény gyerekek életével indul, el kell viselnie jegyese gyanakvását, aggódva kell szemlélnie fia üldöztetését, látni kell kínhalálát.

     Az igazán boldog ember az átfagyott hegymászó a világ tetején, vagy a levegőért kapkodó sportoló a célba érés pillanatában. Az örömhöz feltétlen szükséges a nehézségek leküzdése. Teljes öröm azonban csak akkor lehet, ha körülöttünk mindenki örül. Ez azonban nem valósulhat meg akkor, ha veszendő anyagi dolgokat tűzünk ki célul, mert ilyenkor mindig van győztes és vesztes, és megmarad bennünk a siker elvesztésének félelme. Ezért a győzelem nem abból áll, hogy másokat legyőzünk, hanem önmagunkat legyőzve érünk célba.

     Mária azért volt boldog, mert kereste, felismerte és teljesítette a Mennyei Atya akaratát. mert hitt annak beteljesülésében. Ez által találta meg élete célját és értelmét. Mi is akkor lehetünk boldogok, ha tudjuk, miért születtünk, ismerjük a célt, ahova el akarunk érni, és mindent megteszünk, hogy a hozzá vezető úton járjunk

Évközi 19. vasárnap:

              (Bölcs 18,6-9 – Zsid 11,1-2,8-19 – Lk 12,32-48.)

Éberség

     Aki már virrasztott, vagy katonaként őrségben volt, tapasztalhatta, hogy az éjszaka közepén a legnehezebb ébernek lenni. Az evangéliumban szereplő második és harmadik őrváltás ideje éjfél és hajnali három óra éppen ez az időszak.

     Jézus arra figyelmeztet, hogy mindig készen kell állnunk Urunk fogadására, de különösen kiemeli a jelzett időszakot.

     Életünk elején, fiatalon, mi is tele vagyunk tűzzel, tervekkel, lendülettel, életünk vége felé pedig már gondolunk arra, hogy el kell számolnunk szolgálatunkkal. A legkritikusabb idő tehát életünk közepe. Éberségünk ekkor elfogyhat azért, mert úgy véljük, mindenhez van erőnk, nem szorulunk semmire és senkire, vagy mert azt gondoljuk, hogy úgysem történik velünk semmi érdekes, vagy erőt vesz rajtunk a csüggedés, hogy nekünk semmi sem sikerül.

     Azért fontos életünknek erre az időszakára különösen is figyelnünk, mert ilyenkor vagyunk erőnk teljében. Ezt tudjuk leginkább irányítani, ezt kellene a leghatékonyabban kihasználni.

     Ne veszítsük el tehát éberségünket, mert nem tudhatjuk „sem a napot, sem az órát” amikor számot kell adnunk életünkről!

Évközi 18. vasárnap:

              (Préd 1,2;2,21-23 – Kol 3,1-5,9-11 – Lk 12,13-21.)

„Az odafönt valókat keressétek!”

     Bazilikánk Duna felé néző homlokzatán olvasható (latinul) ez a mai szentleckében hallott mondás. A látvány maga is az ég felé vonzza tekintetünket. Mi azonban gyakran megfeledkezünk fölfelé nézni.

     Az első olvasmány szerzője, a „Prédikátor”, ha korunkban élne, hasonló megállapításokra jutna. Talán túlságosan pesszimistának tűnik, amikor kijelenti, hogy „minden csak hiábavalóság”. De ha számba vesszük azokat a dolgokat, amiket nagyon fontosnak tartunk, amikért annyira törjük magunkat, amikért föláldozzuk időnket, egészségünket, gyakran be kell látnunk, hogy veszendő értékekre pazaroltuk erőnket.

     A pénzvilágban annak van igazán értéke, amit a tőzsdén magas árfolyammal jegyeznek – de tapasztalhattuk, hogy ez az értékrend milyen ingatag. Mennyivel fontosabb lenne, hogy abba fektessük be életünk energiáit, amit „odafönt” is nyilván tartanak, hiszen „minden látható mulandó, a láthatatlan azonban örök”!

Évközi 17. vasárnap:

              (Ter 18,20-32  - Kol 2,12-14 – Lk 11,1-13.)

Hogyan imádkozzunk?

     Nem csak az apostolok voltak gondban az imádkozással, mi is kérhetnénk Jézustól: „Taníts meg minket imádkozni!”

     Azok az imák, melyeket az evangélisták Jézusnak tulajdonítanak, szinte kizárólagosan személyes jellegűek, és mi is érezzük, hogy ezekkel szorosabb kapcsolatba kerülünk Istennel. Mire jó mégis a kötött ima?

     Amikor a tanítványai unszolására megtanítja Jézus a „Miatyánkot”, nem azt mondja, hogy ezt imádkozzátok (ismételgessétek), hanem, hogy „ilyen formán” szóljatok az Atyához. A kötött szöveg nem csak abban segít, hogy jobban ki tudjuk fejezni magunkat. A jézusi bíztatás nélkül talán sohase mernénk Istent „Atyának” szólítani. Aztán csak egyéni érdekeinket mondanánk el, és nem törődnénk Isten országával, A mi akaratunk teljesülését kérnénk, és nem bíznánk magunkat a Gondviselésre. Eszünkbe se jutna, hogy csak úgy várhatjuk bűneink bocsánatát, ha mi is megbocsájtunk. Nem elégednénk meg a mindennapival…

     A „Miatyánk” tehát minta, hogy személyes imádságaink ne merüljenek ki önző kérésekben, hanem tudjunk hálásak lenni, rácsodálkozni Isten gazdagságára és ne feledkezzünk meg embertársainkról sem.

Évközi 16. vasárnap:

              (Ter 18,1-10 –Kol 1,24-28 – Lk 10,38-42.)

                          Mária vagy Márta?

     Igen gyakran esünk abba a tévedésbe, hogy „fehéren-feketén”, „vagy-vagy”-ban gondolkodunk, de a különbözőséget nem a lényeges, hanem a jelentéktelen dologban vesszük észre.

     Ma két asszonyt látunk, akiket Jézus meglátogat. Felmerül a kérdés: A szemlélődő Máriát, vagy a tevékeny Mártát kövessük? Jézus Máriát dicséri meg, de mi lenne a Márták nélkül? Talán Jézus megjegyzése el sem hangzik, ha Márta nem kezd el panaszkodni, mert a lényeg nem abban áll, hogy mit tesznek, hanem abban, hogy miért. Márta nem a Vendégnek akar örömet szerezni, csak a munkát látja. Mária a Vendéget látja fontosnak, Márta azon fáradozik, hogy „kitegyen magáért”. A kérdés tehát nem az, hogy imádkozzunk-e, vagy dolgozzunk, hanem, hogy amit teszünk, hogyan és miért végezzük. A házi munka is érdemszerző, ha azt mások örömére tesszük, de az szemlélődő imádság is lehet öntelt beképzeltség.

     Ezért mondhatjuk Pállal, hogy „bármit tehetünk” az jó, ha azt Isten dicsőségére tesszük!

Évközi 14. vasárnap:

              (Iz 66,10-14 – Gal 6,14-18 – Lk 10,1-12.)

                   „Közel van az Isten országa!”

     Jézus azzal a megbízással küldi el tanítványait, hogy hirdessék: „Közel van az Isten országa!”

     Úgy érezhetjük, hogy becsaptak bennünket, hiszen mindez már kétezer éve történt, és még mindig semmit sem látunk ebből az országból. Vagy az isten szemében a mi kétezer évünk „közelnek” számít?

     Nem, Jézus nem csapott be bennünket! Ennek az országnak jelenlétét érezte az a jeruzsálemi közösség, akiknek egy volt a szíve lelke, akik között nem volt szűkölködő, akikre rácsodálkoztak a pogányok mondván, hogy „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!”

     Jézus egyértelműen megmondja, hogy Isten országa bennünk van!

     Isten országa azért nem látszik, mert mi magunk sem hiszünk benne. A „közelt” időnek gondoljuk, és várjuk, hogy mielőbb jöjjön el, pedig a „közel” távolság, mely nincs messze, hiszen csak szívünk-lelkünk mélyén kellene keresnünk.

     Ha elkezdenénk Jézus szavai szerint élni megvalósulna köröttünk a béke, az öröm és a szeretet országa!

Évközi 13. vasárnap:

              (1Kir 19,16-21 –Gal 5,1.13-18 – Lk 9,51-62.)

„Meghívástok szabadságra szól!”

     A mai szentleckében Szent Páltól halljuk a fenti kijelentést. Meg is indokolja: Mi nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem Krisztusban Atyánk szabad gyermekei.

    Istenhez fűződő kapcsolatunk alapja tehát nem az alattvalói engedelmesség, a büntetéstől való félelem, hanem a gyermeki szeretet. Ezért mondja ugyanő azt is, hogy „minden szabad, de nem minden hasznos”. Mert a Törvénnyel szembeni szabadság csak akkor helyes, ha tetteinket Isten Lelke, a Szeretet hatja át. Különben az ember a törvény szolgaságából a test szolgaságába jutna (ahol ösztöneink, kívánságaink uralkodnának rajtunk). Hiszen a szeretet „nem keresi a maga igazát”, vagyis a törvény elvetésével nem válunk „öntörvényűvé”, nem alkotunk egyéni erkölcsi rendet sem, ahol csak a mi szempontjaink érvényesülhetnek, hanem kitárul életünk Isten gazdag világára, mely ad és befogad minden korlát és feltétel nélkül.

Évközi 12. vasárnap:

              (Zak 12,10-11;13,1 – Gal 3,26-29 – Lk 9,18-24.)

„Te vagy a Megváltó!”

     Naponta találkozunk közvélemény-kutatással. Politikusok kíváncsiak, hogy milyen népszerűek, kereskedők, hogy milyen termékek kelendők, és se szeri, se száma a különféle kérdőíveknek.

     Jézus is felteszi a kérdést: Kinek tartanak engem? A tanítványok éppen úgy ferdítenek, mint a mostani felmérések: csak az egyik oldal válaszait sorolják. Elhallgatják, hogy ellenfelei „lázítónak, istenkáromlónak, a mózesi törvény megvetőjének” tartják. De a Jézus mellett nyilatkozók véleménye is igen eltérő. Csak abban egyezik, hogy ő egy „rendkívüli ember”, Isten küldötte. Természetesen Jézus mindezeket tudja, ezért színvallásra készteti tanítványait: Ti kinek tartotok?

     Nagy baj, és igen szomorú, ha egyéni véleményemet a „köz” véleménye, hangulata határozza meg. Ha azt tartom igaznak, amit a többség mond. Jézus tőlem se azt kérdezi, hogy mit hallottál, tanultál rólam, hanem azt, hogy: „Ki vagyok számodra?” „Jelentek-e neked valamit?”

     Felelnünk kell: Valóban Jézus életem Megváltója, aki értelmet tud adni életemnek, aki erőt, reményt tud adni? Aki fontos számomra, figyelek szavára, és igyekszem megtartani tanítását?